Kazuki végigsimította éjfekete haját, leporolta eredetileg világoskék ruháját, amelyet felesége, Chisa hiába próbált kimosni folyton tisztára, mindig meglátszott rajta a korom és az olajfoltok. A gyárnak azon a részén dolgozott, ahol kemencével kiégetik az alapanyagot. A kemence takarítása is rá volt bízva. Ilyenkor mindig tiszta korom lett. Simára borotvált arcán megcsillant a lift lámpájának fénye.
Lehajtotta a fejét, ahogy kilépett a felvonóból, amely a tizedik emeletre repítette fel. A fehér falú folyosón, amelyet éppen most mostak fel a takarítószolgálat emberei, tisztítószer illata csapta meg az orrát. Arcára a bosszankodás és a szégyen még több ráncot festett, mint amennyi eredetileg ott volt. Életének negyven éve alatt egyszer sem váltott munkahelyet. Húsz éve ugyanazt csinálja. Áll a gyárban a szalag mellett és gyártja a modern csúcstechnológia vívmányainak számító televíziókat. Amíg ő öregedett a szalag mellett, addig a televíziók egyre modernebbek lett. Ő és Chisa is vettek maguknak ilyet, pedig a sok munka mellett nem is nagyon van idejük nézni.
A lakásuk balról a negyedik ajtó volt. Egyszerű, fehér festékkel lefestve, közepén fent a száma. Hetvenhatos. Elővette a kulcsát amelyen, egy fényképes kulcstartó volt. Egyik oldala őt ábrázolta húsz éves korában. Kevesebb ránccal és fehér fogakkal, amelyek csillogtak, amikor mosolygott. Ma már sárgák a fogai és jóval kevesebb van belőlük. A sok munka mellett nem volt ideje eljárni fogorvoshoz, pedig megtehette volna. A másik oldalán Chisa volt. A háttérben a tengerpart. Chisa kibontott fekete haját az arcába fújta mindig a szél, amikor Kazuki lefényképezte. Végül sikerült mégis egy olyan képet készítenie, amelyen látszik a mosolya és a barna szeme. Az volt az első nyaralásuk és eddig az utolsó is. Sokat próbálkoztak annak idején, hogy összehozzanak egy gyereket, de azóta se jött össze. Egy orvos is megvizsgálta őket. Semmi baja nincs egyiküknek sem, de a gyermekáldás váratott magára. Pedig Chisa nagyon szeretett volna mindig is egy gyereket. Kazuki nem volt magára büszke, hogy ezt nem tudta a feleségének megadni. Ma pedig újabb szégyen érte.
Kazuki levetette a cipőjét, utána belépett az ajtón és a megszokott látvány fogadta. Fehér falak, amelyeket madarak, lótuszvirágok és bambuszlevelek képei díszítenek. A padlóra drapp színű kő volt lefektetve.
Chisa a fehér kanapén ült a lakás közepén és egy újságot olvasott. Piros kimonót viselt, amelyen annyi különböző virág sorakozott, mintha egy rétet festettek vagy fényképeztek volna rá. Fekete haja hátul kontyba volt tűzve. Ahogy Kazukira nézett, riadtan ugrott fel és szaladt oda hozzá. Még soha nem látta ennyire gondterheltnek.
–Mi történt?
Kazuki lehajtotta a fejét.
–Csökkentik a gyárban a termelést, mert kevés a megrendelés.
–Úristen! El fognak küldeni?
–Nem. De nem lehet többet túlórázni. Csak nyolc órákat dolgozhatunk. Sajnálom, hogy ekkora szégyenbe hoztalak.
Chisa megsimogatta a férje arcát. Japánban minél többet dolgozik egy ember, annál többet ér. Nem ritka, hogy a kollégái megszólják azt az embert, aki hamarabb elmegy a munkahelyéről haza, mint a többiek.
Kazuki megtörten indult el a fürdőszoba felé zuhanyozni.
Chisa még soha nem látta ilyennek. Az se fordult elő vele soha, hogy a munkásruhájában jöjjön haza. Mindig a munkahelyén zuhanyozott le és átöltözött. Nem szeretett kormos ruhában utazni a metrón. Mégis mit szólna ahhoz a sok turista, aki idelátogat Tokióba, ha meglát egy japánt kormos ruhában? Szégyenbe hozná a népét!
Chisa Kazuki után ment a fürdőszoba felé.
–Kazuki! Hol az utcai ruhád?
Kazuki, aki éppen neki akart vetkőzni, hogy lezuhanyozzon, végignézett magán. Csak most jött rá, hogy a munkásruhájában jött végig a városon. Még több ok, hogy szégyellje magát. Nem mert a felesége szemébe nézni.
Chisa kezében még mindig ott volt az újság. Kazuki szeme megakadt az egyik cikken, amelyen nagy betűkkel látszódott egy szó: Karoshi.
–Mit olvasol?
-A Jomiuri Sinbun-t.
Kazuki természetesen megismerte a világ legtöbb példányban eladott napilapját.
-–Nem úgy értettem. Az a cikk miről szól?
Chisa ránézett a cikkre, amelyre Kazuki rámutatott és riadtan rejtette el az újságot a háta mögé. Nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy a férje elolvassa ezt a cikket. Végül mégis elmondta neki a lényegét.
–A tokiói hivatalokban egyre több a hirtelen szívhalál, vagyis a karoshi, a megfeszített munka miatt, ezért a főpolgármester, Koike Yuriko elrendelte, hogy este nyolckor kapcsoljanak le minden villanyt a hivatalokban, és mindenki fejezze be a munkát.
–Nálunk is ez fog történni, ha így haladunk! Szégyenszemre haza kell jönnöm nyolc óra munka után! Én dolgozni akarok! Nem akarok szégyenben maradni előtted, hogy nem dolgozok tovább nyolc óránál! Húsz éven át tizennégy és tizenhat órákat dolgoztam! Hogyan tudlak eltartani?
–Most nem is lesz baj, ha egy kicsit több időt töltenél velem! Illetve velünk.–mondta és megsimogatta a hasát.
Kazuki lefelé görbülő ajkai széles mosolyra váltottak. Hirtelen nem volt fontos a kevesebb munkaidő. Csak a feleségét és a megszületendő gyermekét látta maga előtt. Nem számított más.
